I Love Hévíz

Amikor a 19. század második felében divatba jött a vízparti üdülés, a strandolásnak nemcsak az etikettje, hanem az öltözete is szigorúan szabályozott volt. Fürdőruhát hordani annyit jelentett: takarni, nem pedig megmutatni. De a következő évtizedek során a buggyos szoknyák eltűntek, és a fürdőruhák egyre inkább olyanná váltak, amilyennek ma ismerjük őket.

Mióta járunk le a vízpartra "strandolni"?

A fürdőzés Európában – főleg Angliában és Franciaországban – a 19. század közepétől kezdett divattá válni. Brighton, Biarritz, Scheveningen: ezek a helyek adtak otthont az első „fürdődivatnak”.

Annak ellenére, hogy sem az Insta posztok, sem a social média egyéb csatornái által nem terjedtek olyan gyorsan a trendek, mint manapság, mondhatjuk, hogy hazánk sem maradt el a nyugati fürdőzési divattól. Az első balatoni fürdőház Keszthelyen nyílt 1864-ben (férfiaknak), majd Balatonfüreden és Siófokon is épültek fürdőpavilonok. Ezek még inkább stégekhez erősített kabinok voltak, külön női és férfi használattal. A vízbe merészkedést pedig leginkább az illem és az orvosi ajánlások határozták meg.

Legyünk rá büszkék, hogy az olyan gyógyhelyeken, mint például Hévíz, jóval korábban alakítottak ki fürdőkabinokat, főleg orvosi ajánlással. Hévízen 1795-ben már megépült az első cölöpökön álló fürdőház, így a Hévízi-tóhoz előbb jártak fürdőzők, mint a Balatonra.  

Hosszú szoknyák és buggyos nadrágok

De térjünk vissza cikkünk fő témájához, mit is neveztek elődeink fürdőruhának?
Leginkább egy olyan öltözetet, ami a strandon sétálást szolgálta. Szó sem volt ugyanis vízbe merészkedésről, de még napfürdőzésről sem. A vízpartot a sós tengeri levegő miatt volt ajánlott felkeresni. A partra felvet ruha szinte minden testrészt szigorúan takart, továbbá a hölgyeknek a napernyő is kötelező kiegészítőnek számított, hiszen a barnult bőr nem volt illendő az arisztokrácia és polgárság köreiben. „Nemes” egyszerűséggel túl népi volt.

Néhányan persze nem tudtak ellenállni a víz csábításának. Nekik nem csak, hogy úszni nem volt esélyük, de örültek, ha nem lettek túl vizesek azokban a fürdésre javasolt ruhákban, amiket nagyjából így kell elképzelni:

• Hosszú szoknya – bokáig érő, nehogy a láb is kilátszódjon,
• Buggyos nadrág a szoknya alatt – biztonsági réteg,
• Derékban öv vagy zsinór – hogy a ruha a vízben is tartson,
• Hosszú ujjú blúz – gyakran gallérral,
• Kalap vagy fejfedő – a napsütés ellen.

Anyagok: flanel, vászon vagy vastag gyapjú. Ezek a textíliák jól tartották a formájukat szárazon – de vízben iszonyúan nehezek voltak! A ruhák színe viszont világos árnyalatú volt, hiszen a sok réteg miatt így is elég meleg volt, nem tetézték még a sötét színekkel is a helyzetet.

Szolid modernizáció, avagy a korszak, amikor az alsó lábszárat már nem kellett eltakarni.

A 19. század végére kezdtek változni az elvárások. Ahogy mind egyre többen merészkedtek a vízbe, a szoknyák rövidültek, már csak térd alá értek, így az alattuk lévő nadrág is rövidebb és kevésbé buggyos lett. Végül már nem is volt külön szoknya és blúz, mert az egyszerűsítés (és a le-felcsúszás biztonság) miatt mint egy tunika, egybeszabták őket. A "fürdésre javasolt ruha" viszonylag egységessé vált, jellemzője lett a nagy gallér, a matróz motívum. Színei leginkább sötétkék vagy fekete, ami lehetett csíkokkal díszített. A sötét színt az is indokolta, hogy kevesebb rétegről lévén szó, így elkerülhették, hogy bármi átlátszódjon az anyagon.

A 1910–1920-as években felgyorsult a fürdőruhák méretének csökkenése

Az 1910-es évektől az úszás is kezdett elterjedni mint sport – főleg a nők körében. Ezt a praktikusabb fürdőruhadivat is követte, aminek előmozdításában nagy szerepet játszott Annette Kellerman, ausztrál úszóbajnok és színésznő. 1907-ben Amerikában le is tartóztatták, mert egyrészes, testhezálló fürdőruhát viselt. Ez inkább olaj volt a tűzre, mert csak felgyorsította a ruhák modernizációját, amihez a nők emancipációs törekvései is hozzájárultak.

Szinte a semmiből jelentek meg az ujjatlan felsők (a hétköznapi viselete divatjában is), a ruha hol egyrészes, hogy két részes volt, a nadrágok először combközépig, majd egészen apróra rövidültek. Volt is nagy skandallum. Sok helyen előírták, a kötelező hosszt, amit ha kellett mérőszalaggal ellenőriztek is. Anyaghasználatban ekkor is főleg gyapjú dominált, de egyre vékonyabb szövésben. A nagy kalapokat a kis fejkendők, úszósapka szerű fejfedők váltották fel. Már nem a nap elleni védelem hanem a haj összefogása lett a céljuk. A ruha ugyanakkor még mindig nehéz volt (és sötét színű) különösen vizesen.

Az elasztikus textil végleg megváltoztatja a divatot az 1920-30-as években

A változást nem elsősorban egy újabb szemlélet, hanem a korszak új találmánya: a Lastex (gumiszálas textil) idézte elő. Az új anyagnak köszönhetően az 1920-as évekre a fürdőruhák testhez simultak, a szoknya teljesen eltűnt, a kivágások egyre merészebbek lettek, amik először inkább a háton mutatkoztak meg. Az új anyag lehetővé tette a teljesen testhezálló, rugalmas és nem utolsó sorban gyorsabban száradó ruhákat. De az új anyaghasználat egyrészt kevesebb anyagot, másrészt sokkal több színt hozott a vízparti divatba.

A fürdőruha nemcsak praktikus lett, hanem szexi is: az 1930-as évek filmcsillagai – például Jean Harlow vagy Greta Garbo – fürdőruhás képei már az újságok címlapjaira kerültek.

A Balaton és Hévíz fürdődivatja

Magyarországon a Balaton-parti strandok és Hévíz is átvették a nemzetközi trendeket. Az 1920-as évek végére már rövidebb szárú, egyrészes fürdőruhákat hordtak a nők és a férfiak is trikószerű nadrágot és felsőt viseltek. A Hévízi-tónál a gyógyfürdőzés miatt még konzervatívabb maradt az öltözködés, de a sportosabb ruhák is egyre elterjedtebbé váltak.

Hogy mi jött még?

A második világháború után minden megváltozott. A '40-es évek közepén Louis Réard francia mérnök bemutatta az első bikinit – amivel végleg új fejezet kezdődött a fürdőruhadivatban, de ez már egy másik történet... 😉

Képek forrása: Fortepan és heviz.hu