Vannak helyek, ahol a természet csendje nemcsak megnyugtat, hanem mesél is. Hévíz ilyen hely. A forró vizű tó gőze nemcsak a testet borítja be, hanem a képzeletet is, és aki elég figyelmes, talán meghallja benne a múlt suttogását.
Nem véletlen, hogy a város és a tó köré számtalan legenda szövődött. Történetek a gyógyulásról, a szerelemről, az isteni sugallatról vagy épp a tó őrzőiről. Ezek a mondák nem tűntek el: tovább élnek egy-egy szoborban, családi elbeszélésekben, vagy éppen a város csendes részleteiben.
Ebben a bejegyzésben négy ilyen történetet idézünk meg. Nem tudományos tények, nem levéltári adatlapok, hanem emberi emlékek, helyi hiedelmek, szívből mesélt hagyományok. Olyanok, amik hozzátesznek valamit ahhoz a láthatatlan világhoz, ami miatt Hévíz több, mint gyógyhely. Talán egy kicsit varázslat is.
Flavius legendája – A gyógytó születése
A Hévízi-tó eredetéről szóló egyik legismertebb legenda egészen az ókorig, a Római Birodalom idejére nyúlik vissza. A történet középpontjában egy beteg kisfiú áll, akinek az orvosok már lemondtak a gyógyulás esélyéről. Azonban a sors mást tartogatott számára.
A fiú neve Flavius Theodosius volt – őt tartják az egyik későbbi római császárnak, aki már gyermekkorában komoly testi gyengeséggel küzdött. Egy keresztény dajka gondoskodott róla, aki a kornak megfelelően nem az orvostudományban, hanem az Isteni gondviselésben bízott. A nő, nap mint nap a Szűzanyához imádkozott, hogy a fiú felépülhessen. A legenda szerint könyörgése nem maradt válasz nélkül.
Egy nap megremegett a föld, és meleg víz tört fel a mélyből, amely gőzölögve buggyant elő egy forrásból. A dajka úgy érezte, ez égi jel, és nem habozott: minden nap megmártóztatta Flaviust a forró vízben. A gyógyulás lassú volt, de biztos. A kisfiú napról napra erősebb lett, mígnem egy reggel saját lábán állt talpra.
A forrás köré hamarosan egyre több ember érkezett. Híre ment, hogy a víz nemcsak kellemesen meleg, hanem gyógyító is. A környék évezredek óta lakott volt, de ettől kezdve egészen más jelentőséget kapott: a tó szent hely lett, ahol a természet és a hit találkozott.
A fiúból végül valóban uralkodó lett: Flavius Theodosius, a későbbi római császár. A néphagyomány szerint pedig a Hévízi-tó azóta is őrzi annak a gyógyító erőnek az emlékét, amely akkor először nyilvánult meg.
Dubius és Dubia – A szeretet gyógyító ereje
A Hévízi-tó története nemcsak császárokhoz vagy isteni beavatkozáshoz kötődik. Vannak benne csendesebb, emberibb, de mégis éppoly mélyen megérintő történetek is. Ilyen Dubius és Dubia legendája, egy idős római házaspáré, akiket már csak a remény tartott össze.
Dubius, a férj, írnokként dolgozott, egész életét tekercsek és iratok között töltötte. Felesége, Dubia, hosszú évek óta szenvedett reumás fájdalmaktól. A mozgás nehezére esett, a kedve is megkopott, és egyre ritkábban hagyta el az otthonukat. A közösen töltött napok egyre inkább a hallgatásról szóltak, mígnem egy különös megfigyelés új fényt vitt az életükbe.
Dubius észrevette, hogy az erdő vadjai – szarvasok, vaddisznók, madarak – nap mint nap felkeresnek egy forró vizű forrást, s láthatóan felfrissülve távoznak onnan. Egy ideig csak figyelte őket, de egy nap elhatározta, hogy elvezeti Dubiát a vízhez.
Az asszony eleinte vonakodott, de végül beleegyezett. Először csak bokáig merészkedett a vízbe, majd térdig, derékig... A gőzölgő víz körülölelte, megnyugtatta a testét és a lelkét. Dubius minden nap elkísérte őt, és a fürdők után órákig üldögéltek a parton, beszélgettek, néha csak nézték a vizet.
Ahogy teltek a hetek, Dubia állapota lassan javulni kezdett. Ismét sétált, mosolygott, s a házaspár újra megtalálta egymást. A legenda szerint a tó nemcsak Dubia testét gyógyította meg, hanem kettejük kapcsolatát is.
A történet ma is él Hévízen. Mert ez a víz nem csupán fizikai fájdalmakat enyhít, hanem a szívet is képes újra megnyitni.
A tavat őrző kerubok – Ég és víz között
A Tófürdő főbejáratát két különös szobor őrzi: kerubok, melyeket a 19–20. század fordulóján a Festetics család megbízásából készítettek. A szárnyas lények formája nem véletlen: az oroszlánból és sasból összegyúrt sárkányalak a Zsolnay család pécsi kerubjait idézi, és nem mellesleg Hévíz hivatalos címerében is megjelenik.
A legtöbben talán elhaladnak mellettük anélkül, hogy észrevennék, mások fotót készítenek róluk – de a helyiek szerint a két szobor ennél sokkal több. A legenda úgy tartja, hogy ezek nem csupán díszítőelemek, hanem égi őrzők, akiket nem emberi kéz, hanem felsőbb erő helyezett a bejárathoz.
Azóta is mozdulatlanul állnak, figyelnek – és bár nem szólnak, mégis érezni jelenlétüket. Úgy tartják, aki szerelemmel a szívében, vagy őszinte gyógyulási vággyal érkezik, az csendesen haladhat át közöttük. De ha valaki úgy lép be, hogy nincs szeretet a szívében, akkor a kerubok megszólalnak.
Talán csak szobrok. Talán többek annál. Azt mondják, a Hévízi-tó több, mint gyógyító víz és talán épp a kerubok azok, akik őrzik ezt a titkot. Láthatatlanul, szüntelenül, ahogy egy olyan helyhez illik, ahol a múlt még mindig jelen van.
Pethő Klára és Rezi Sándor – A szerelem, amit még a betegség sem tudott megállítani
Tátika vára egykor a Pethő család birtokában állt, s az úr, Pethő Gábor büszke is volt egyetlen gyermekére, Klárikára – szép volt, okos, de egyszer csak megbetegedett. A lány állapota napról napra romlott, míg végül teljesen elvesztette a lába erejét, és többé nem tudott járni.
A várúr hallgatott a tragédiáról. Nem szólt a leánykérő úrfiaknak, nem engedte meg, hogy lássák a lányt – egyetlen emberrel osztotta meg a titkot: legjobb barátja fiával, a fiatal Rezi Sándorral. Az ifjú már régóta szerette Klárikát, s miután megtudta a betegség okát, nem hátrált meg: megkérte a lány kezét. A lány is viszonozta az érzéseit, s apja is áldását adta – ám boldogságukat beárnyékolta Klárika állapota.
Sándor ezután szinte mindennap Tátika várába látogatott, és csak egy dolgon járt az esze: hogyan segíthetne szerelmén. Egy napon, lovaglás közben egy idős cigányasszonnyal találkozott az erdőszélen. Az asszony különös dolgot mesélt: van a közelben egy tó, amelynek vize minden betegséget képes enyhíteni. A tó felett áthatolhatatlan köd lebeg, kénes gőz száll fel belőle, de aki hisz benne, az gyógyulást talál.
Sándor nem vesztegette az időt. Az asszony vezetésével eljutott a tóhoz, majd vágtában tért vissza a várba. Másnap reggel Klárikát karjára vette, és elvitte a Hévízi-tóhoz. Napról napra fürdött a gyógyvízben, s négy hét múlva már olyan erős lett, hogy saját lábán sétált fel a vár második emeletére.
Nem sokkal később megtartották a menyegzőt, és Rezi Sándor magával vitte Klárikát új otthonába, Rezi várába. Azt mondják, soha többé nem kellett orvoshoz fordulniuk, mert a szerelem és a Hévízi-tó együtt meggyógyította a testet és a lelket is.
Hévíz nem csupán gyógyvíz és wellness. Ez a hely emlékeket és történeteket őriz, minden cseppje a múltat idézi. A tó felett lebegő pára talán nemcsak a meleg víz játéka, hanem az idő fátyla is – amely mögül néha előbukkan egy-egy régi csoda vagy szerelem.
Legyen szó császárról, öreg írnokról vagy gyógyulásra váró szerelmesekről, a legendák ma is velünk vannak. Ahogy a víz megnyugtatja a testet, ezek a történetek úgy érintik meg a lelket.
Ha legközelebb Hévízen jársz, ne csak fürödj – hallgass.
Lehet, hogy a tó épp neked mesél el egy újabb emléket.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.