A magyarországi fürdőkultúra hasonlóan a többi európai országéhoz, több száz évre tekint vissza. Gondoljunk csak a római korból itt maradt fürdőházak vagy a gazdagon díszített törökfürdők romjaira. De a fürdőzés szeretete nem feltétlenül járt együtt azzal, hogy az építők pontosan tudták volna, mit rejt a termálvíz.
A feltörő karszt-, gyógy- és termálvizek gyógyító erejének ismerete elég sokáig inkább csak tapasztalaton, népi megfigyeléseken alapult, hiszen tudományos vizsgálat nélkül is elérték a kívánt hatást. A rómaiak nem véletlenül telepítettek melegvíz-források közelébe katonai légiókat, hiszen tudták, hogy regenerálódásukhoz nagyban hozzájárult a rendszeres gyógyvizes fürdő. Jóval később, a 16-17. században már Magyarországon is számos okirat említi meg a borvizeket, fortyogó vizeket, savanyú vizeket és bizony nem kevés ’feredőházat’ létesítettek orvosi tanácsra.
Egészen a 18. századig, valójában egy udvari orvos éleslátásig kellett várni ahhoz, hogy tudományosan kezdjék vizsgálni a gyógyvizek összetételét hazánkban. Gerard van Swieten Mária Terézia udvari orvosa volt. Nem csak arról sikerült meggyőzni a császárnét, hogy a gyógyvizeknek jó egészségügyi hatásai vannak, így a fürdőzés ajánlott orvosilag, de arra is rájött, hogy a vizek különbözők, így eltérően alkalmazhatók, mi több alkalmazásuk, forgalmazásuk még haszonnal is kecsegtethet. Ezért 1763-ban Márai Terézia uralkodói rendeletet adott ki, melyben kötelezte a birodalom minden vármegyéjének főorvosait, hogy a területükön található ásványvizeket és gyógyvizeket vessék alá kémiai vizsgálatnak, és a jelentéseket küldjék meg az udvar számára. Ennek jelentőségét annyira fontosnak érezte, hogy 1769-ben újra felszólította az érintetteket, hogy aki még nem tette, az is mielőbb pótolja a jelentés elkészítését.
A hazai vizsgálatok elvégzésében nagy szerepet játszott Stoker Lőrinc, Torkos Jusztusz János és Österreicher Manes József. A megyei orvosok elemzéseit Heinrich Johann Crantz becsi kémikus dolgozta fel az egész monarchia gyógyvízviszonyairól. 1777-ben írott kiadványa az első osztrák fürdőkalauz. La Langue János 1783-ban magyar nyelven is megjelentette a kiadványt „A magyarországi orvosvizekről…” címen.
Voltak azért persze a hévíziekről korábbi, részleges feljegyzések. A Hévízi-tó vizéről 1730-ban így írt Bél Mátyás utazó polihisztor: "Ez a tó pedig egy bővízű forrásból fakad s ez olyan melegen buzog fel, hogy a legnagyobb fagyban sem merevül jéggé. ... Vize pedig savas és gyógyító hatású..."
Mária Terézia rendeletének hatására Hévízről 1796. június 24-én Dr. Szláby Ferenc orvosdoktor írt jelentést, melyben nem csak vegyvizsgálatairól írt, hanem röviden arról is beszámolt, hogy a hévízi kénes, meszes, enyhén vasas 30,1°C hőmérsékletű víz jó hatással van az arthritisben, köszvényben, csúzos bántalmakban, rühösségben szenvedőkre.Ugyanebben az évben térképet is készítettek a Hévízi-tóról és patakról.
Mária Terézia halála után fia, II. József is folytatta a gyógyvizekkel kapcsolatos intézkedéseket. Számára a gyógyvizek sokkal inkább már az alattvalók jólétét szolgálták. Úgy gondolta a gyógyvizek megfelelő kiaknázásával nem csak gyógyultabbak lesznek az alattvalók, de bevételi forrást, és munkahelyeket is teremthet. Nem véletlen, hogy ettől az időszaktól kezdődően rohamosan kezdték fejleszteni a monarchia területén a fürdővárosokat. Elsősorban persze az osztrák udvar számára kedvezőbb földrajzi fekvésűeket osztrák és cseh területeken.
A társadalom felsőbb rétegeiben is felerősödött a fürdőhelyek, gyógyvizek iránti kereslet. Az újkori polgári rétegnek több szabadideje lett, melyet, ha tehetett szívesen töltött az otthonától távol. Míg a 18. században még csak elsősorban a gyógyulást keresők jártak fürdőkbe, addig a 19. század elejének gazdasági fellendülése újfajta mobilitást adott a tehetősebb rétegeknek. Szabadidejüket szívesen töltötték üdülőhelyeken, ahol nyüzsgő kulturális élet is várta őket.
Az 1780–1849 közötti – mintegy 7 évtizednyi – korra esik a magyarországi fürdőhelyek kiépülése.
A haza fejlesztések legfőbb akadályát leginkább a feudális kötöttségek okozták. A gyógyvízforrások legtöbbje magánterületen volt, így minden esetben a tulajdonos (földbirtokos, apátság) vagy még rosszabb esetben egy több személyből álló tanács (közbirtokosság) üzleti érzékén, jószándékán, fejlesztési potenciálján, felvilágosultságán múlott, hogy hol milyen mértékben sikerült fürdőt nyitni.
Bizonyára nem véletlen, hogy az udvarban nagyon is járatos Festetics György gróf, a saját birtokán található Hévízi-tó környékét is ekkor, 1790 körül kezdte fürdőhellyé alakítani. Ez korántsem volt olyan egyszerű, mint mondjuk egy melegvizű forrás köré fürdőépületet emelni szilárd talajra. Hévízen először a mocsarat kellett lecsapolni, megszüntetni a felszíni - hideg - vizek belefolyását a tóba, majd közel 900 méter hosszú utat kellett építeni, amivel egyáltalán megközelíthető lett a mocsáron keresztül a nyílt vizű tó. És a neheze még csak ezután következett...
forrás: Fluck István, Bikfalvi Istvánné, Fejér László: A gyógyító víz I Magyar Fürdőalmanach, 2021.
forrás: Szántó Endre: Egy fürdőváros születése I. - A kezdetektől 1819-ig, gróf Festetics György haláláig, 2018.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.